Anyának lenni - minden más szerepünket leszámítva is - hihetetlenül intenzív, egész lényünket kitöltő érzés, amitől nagyon nehéz elvonatkoztatni, bármennyire keressük is magunkban az önálló indivídumot.

Olyan elemi függőségi viszony ez, amiben életünk egy részében bizony - időről-időre - valaki másnak az érdekeit, szükségleteit a sajátunk elé kell helyezni. Az anyaság ugyebár „édes teher”, ahogyan sokan emlegetik, ez a két szó pedig szerintem zseniálisan leírja azt a kettősséget, amit a nők nagy része megél, onnantól kezdve, hogy életet ad az első gyerekének.

Az internet persze, ahogy megszokhattuk, tele van bölcsességekkel, 3 óra alvással, kisestélyiben, répapürét készítő instagram ősanyák hadával, akik a csillogó lakásukból osztják az észt bizonytalanabb anyatársaiknak. Én meg azt gondolom, hogy soha sem volt még ennyire magányos és bizonytalan műfaj gyereket nevelni, mint a XXI. században. Miközben csúcsra jár az individualizáció, a csapból is folyik a „Carpe Diem”, mindenki megvalósítja önmagát, elvárjuk nőktől, hogy 3-6-9 évre beszoruljanak egyedül egy csecsemővel a panel kisszobájába, meséljék el ezredszer a Bogyó és Babócát, lehányt pólóban és élvezzék az édes életet.

Közben apa elvállalja a túlóra túlóráját is, némi plusz reményében, a nagyszülők szintén dolgoznak/vidéken vannak/nem akarnak unokázni, anyukának pedig egyetlen kapcsolata a külvilággal a mobilnet marad. Ott pedig mindenki tudja a tutit, jönnek a fórumok vérre menő vitákkal, a „87+2 dolog, amit a babának tudni kellene 5 hónaposan” jellegű írások és a „bezzeg a mi időnkben” és az „ezek a mai fiatalok” kezdetű kritikák.

Ezt az ideálisnak nem éppen nevezhető állapotot tudja még nehezíteni egy korababa érkezése, egy traumás szülés, egy speciális igényű és/vagy eltérő fejlődésű gyerek, kis korkülönbséggel érkező testvér vagy egy megromlott házasság. Persze nem törvényszerű, hogy így alakul, de ha körülnézünk bármilyen anyukás fórumon, rengetegen írnak le a fentiekhez hasonló nehézségeket.

Nyílván mindenkinek az életében megvannak a maga elakadásai, kinek a karrier, kinek a párkapcsolat alakul döcögősen, én úgy érzem, életem legnagyobb kihívása az anyaságom, bármennyire készültem és vártam rá és bármilyen erős mintákat is hoztam otthonról. A lányaimtól időről-időre tanulok valamit önmagamról és a világról, amiért mérhetetlenül hálás vagyok nekik, a közös történetünkben viszont a hullámhegyeken kívül bőven akadnak hullámvölgyek is.  Nagyon intenzív 6 év van mögöttünk, amiben a figyelmem legnagyobb része azért folyamatosan rajtuk volt.  Most, hogy mindketten óvodába mentek, több időt terveztem a vállalkozásra fordítani, amit úgy érzem nem mindig tudok megvalósítani. Mondják persze, hogy ilyenkor nem tudjuk azonnal a világot megváltani, én mégis nehezen tanulom ezt az új felállást, sokat kalandozik el hozzájuk a gondolatom, nehéz kilépni a „csakanya” szerepből.  Lassan de biztosan azért rajta vagyok az úton, vannak pipálandó listáim, a napi minimum feladataimmal, közben pedig próbálok zsonglőrködni az egyéb teendőimmel is, hogy ne ússzon a lakás, legyen mit enni vacsorára és be legyenek fizetve a számlák is.

Az otthonról dolgozó anyákat sokszor övezi egyfajta „könnyű neki” felfogás, amiért maguk osztják be az idejüket. Én viszont azt látom, hogy ehhez azért jó nagy adag önfegyelem és mesteri szervezés szükséges. Arról nem is beszélve, hogy mennyien találnak meg „apróságokkal”, hiszen „úgysem dolgozom”. Kétélű fegyver még, hogy magamnak tervezem a feladataimat, így hajlamos vagyok ötször annyi dolgot zsúfolni a napomba, mint amennyi reálisan belefér. Ilyenkor jön aztán a kapkodás és a csalódás érzés, hogy megint semmivel sem haladtam. Jól bevált praktika olyankor, hogy számszerűsítem azt a sok „semmiséget”, ami mégiscsak belefért a napomba, így nem indulok olyan demotiváltan délután az oviba, az egész napos kapkodás után. Az pedig, hogy megválogathatom, hogy kivel dolgozom együtt, még talán a mindennapi szabadságnál is vonzóbbá teszi ezt az életformát. Azért egyetlen főnöknek mégsem tudok soha ellent mondani, aki ott áll a Fecske csoport ajtajában a nővérével együtt és közli: „Anya, azt hittem, már sose jössz”!