Nagy volt körülöttem a csend az elmúlt hónapokban. Nem volt ez tudatos döntés, illetve csak részben. Egyrészt elsodortak az események, az újabb lezárások, a Covid és az otthonoktatás szépségei, másrészt családilag elég nehéz időszakon mentünk át, így kevesebb pozitív posztot, történést, gondolatot tudtam ide kitenni, mint amennyit szerettem volna.

Mivel magamról tudom, hogy én se szeretem a félbehagyott sztorikat, elvarratlan szálakat, a következőkben írok egy kicsit róla, mi történik velem azóta, mik a terveim a jövőben, mi változott az életemben.

A háttérben persze folyamatosan dolgoztam és a mai napig dolgozom, rengeteget áraztam és néhány napja egy nagyobb lélegzetvételű komplett projekt is befejezésre került, egy ideig talán az utolsó. Nyár elején nagyot fordult velünk a világ, a férjem kapott egy uniós állást Spanyolországban, amit végül elfogadott, így augusztus végétől már itt élünk kis családunkkal a Földközi tenger partján.

Nem volt egyszerű meghozni ezt a mindent átkeretező döntést, de úgy éreztük, most minden abba az irányba tol minket, hogy ugorjunk egyet az ismeretlenbe, mert úgy éreztük, az adott helyzetben nincsen sok veszítenivalónk.

A férjem épp kifelé kacsingatott az akkori munkájából, ami rengeteg idejét és energiáját vette el, cserébe stresszes és fárasztó volt, így az életében teljesen felborult a munka-magánélet egyensúly, ami szépen lassan kikezdte az egészségét is. Közben gyors egymásutánban néhány hónap alatt anyósomat és apósomat is váratlanul, fiatalon vesztette el, ami csak tovább növelte benne a vágyat egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb élet után.

A nagyobb lányom júniusban fejezte be az első osztályt. Számára az első év sok kudarcot, negatív élményt tartogatott, így addigra világosan látszott, hogy iskolát szeretnénk váltani, hiszen valahogy nem találta meg a helyét abban az alternatív iskolában, amihez korábban nagy reményeket fűztünk. Mivel az eltérő tanterv miatt a tudása nem mindenben felelt meg az állami általános iskola második osztályához, minden valószínűség szerint évet kellett volna ismételnie, miközben pedig a pedagógusai és az őt ismerő szakemberek kis létszámú (12-15 fős) tehetséggondozó osztályt javasoltak. Az iskolakezdés előtt egy teljes évem ment rá, hogy ilyen osztályt találjak, így érthető okokból 1 évvel később nem kezdtem újra a keresést.

A húgával eközben 1 éve folyamatos harcot folytatunk a különböző bőrproblémákkal, intoleranciákkal, amihez pár hónapja derült ki, hogy poratka allergia is társul. Tavasszal egy durvább befulladás után pár napra kórházba is került. Újra előkerült a Ventolin, a bőrére a századik szteroidos krémet írták, de a helyzet csak nem javult, a tüneteket ideiglenesen sikerült elnyomni, de a valódi kiváltó okot nem tudták megmondani, bár nem is igazán keresték, hiába jártunk sok-sok gasztrós, allergológiai, pulmonológiai, bőrgyógyász állami és magánrendeléseken.

Mit csináltam én mindeközben? Ott voltam a háttérben, próbáltam mindhármuknak segíteni, de egy idő után mindenhol falakba ütköztem. Közben jöttek a lezárások, beszorultunk a lakásba, újra hónapokra lettem online óvónéni és házitanító meg diétás szakács egyszemélyben, miközben igyekeztem a munkámban is haladni. Sokszor hajnalban, míg aludtak vagy egy-egy lopott órában, ha mesét néztek vagy az apjukkal játszóra mentek. Egy ilyen szétcsúszott délelőttön nyitott be a férjem a konyhába, hogy nem költözünk-e Spanyolországba? Tudni kell, hogy ez nála nem új, rengeteg állásajánlatot kap a világ minden részéről, amiket az esetek nagy többségében rögtön lehurrogok. Minden nehézségünk ellenére szerettem Magyarországot és eddig, ha nehezen is, mindig megtaláltuk a megoldást, ami tovább lendített egy-egy nehezebb időszakon. Most viszont több fronton is úgy éreztem, nincs jó megoldás, csak kevésbé rossz. Ezért összepakoltunk mindent, fogtuk a gyerekeket és belevágtunk.

Több, mint egy hónapja vagyunk itt. Korai lenne még egyértelműen kijelenteni, hogy jó döntést hoztunk. Csak annyi biztos, hogy szeretünk itt lenni. Számomra leginkább az emberi kapcsolataink, család, barátok, ismerősök hiányoznak. Viszont gyönyörű környezetben élünk, kedvesek az emberek, a gyerekeink hamar beilleszkedtek, szeretnek itt élni.

Tervezek egy blogot, esetleg egy csatornát indítani, hogy hogyan élünk, mik a tapasztalataink. Na nem arról, hogy mennyibe kerül a Chorizo vagy hogyan kell NIE számot igényelni, de úgy gondolom a gyerekkel külföldre költözős tartalmak terén, esetleg a különleges gyerekek nevelésével kapcsolatban tudnék újat mondani. Addigis tettem a bejegyzésbe néhány képet, hogy lássátok, merre járunk, hol élünk most.

A Home Staging oldalam közben nem szűnik meg. Online konzultációt, hazai lakások árazását, piacelemzést továbbra is vállalok. Szeretnék majd Spanyolországgal kapcsolatos ingatlanos tartalmakkal is jelentkezni, esetleg itteni ingatlanbefektetésbe fogni vagy segíteni olyanoknak, akik ezzel foglalkoznak a környéken. Közben kiadásra készítem fel az otthoni két lakásunkat. Úgy érzem, bármennyire más irányt is vett most az életem, az ingatlanok világa már örökké a része marad, ha át is kell kereteznem időnként a terveimet. Az ingatlan.com helyett most az idealista.com oldalát böngészem és kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő.